Ízelítő: Kamulovagok

KAMULOVAGOK
(egy fejezet bemutatóba)

    Uur városának egy eldugott szegletébe tévedt a langyos tavaszi szél, belopva azt a halovány meleget, amivel a nyár közeledtének ígéretét hirdette minden kis zugba, és szegletbe.
    Boldogan hasította az éjszakát, míg el nem ért egy eldugott fogadóhoz, ami jobb híján bordélyházként üzemelt. Megnyikorgatta az ízléstelen cégtáblát, melyen egy mélyen szabott dekoltázsban két kocka gurult, majd felemelkedett, de ott újabb meglepetés várta. Olyat látott, amit csak nagyon ritkán.
    A szűk ablakon kiáradó narancsos fényben egy törékeny alak kucorgott hiányos öltözetben. De nem is ez volt a meglepő, elvégre egy bordélyház elengedhetetlen kelléke az ilyen, hanem hogy a soványka, festett arcú lány felhúzott térdére könyvet fektetett, és megszállottan olvasta a betűket, amik a lapon sorakoztak.  
    A szél kínjában a lapok közé fújt, hogy lássa ott is ennyi betű sorakozik-e, és nem csak szemfényvesztésről van szó?
    Sorakozott. Szép számmal, katonás rendben. Semmi kép, semmi firka.
    Értetlenül rebegett még egy pár pillanatig időzve a lányka mellett, megborzongott, majd tovarebbent. Ne is lássa többé ezt a meglehetősen bizarr jelenetet!
    Éorin az egészből semmit nem vett észre, elmerült az izgalmas történetben, amit immáron hetedszerre olvasott. Szegényes könyvtára lévén, be kellett érni a történetek újbóli elolvasásával, de nem bánta. Néhány figyelmes kuncsaftja olykor meglepte egy-egy újabb kötettel – persze némi fusinumera reményében, és a hála nem maradt el. Egyszer sem.
    Ahogy a szél, úgy a lépcsőn felcsörtető kollegina is elkerülte a lány figyelmét, így amikor az benyitott Éorin majdnem kiesett az ablakon.
    – A mindenit! – morogta az orra alatt miközben a könyv után kapott.
    – Éorin! Gyere azonnal! Kuncsaftok érkeztek! – Éorin tányérnyi kék szeme elkerekedett a hír hallatán. Nem gondolta volna, hogy bárki betér ilyenkor hozzájuk. Azt hitte minden rendes ember a vajúdó felesége mellett toporog, vagy az újszülött gyermekét ünnepli. – Szedd össze magad és azonnal gyere le!
    Dreah leviharzott a lépcsőn, közben megigazította a haját, és a dekoltázsát, végig a pengő érmekre gondolva, amiket a betévedt férfiak fognak itt hagyni az éjjel folyamán.
    Bele sem gondolt, mit keres pár állig felfegyverkezett férfi, csillogó páncélban a város legszakadtabb putrijában kurvákat hajkurászva, mikor úrinőkre is lenne pénzük?! Még csak egy vállvonásra sem méltatta ezt az utóbbi gondolatot. Dreah nem az eszéről volt híres, jobban aggasztotta fiatalságának elmúlása. Hervadása nyomát nap, mint nap aggódva kísért figyelemmel a tükörben.
    – Éorin! – kiabált még fel a lépcsőn, mielőtt nagy levegőt és mosolyt véve kilépett a fogadó vendégterébe.
    A szólított lesimította a ráncokat a ruháján, szorosabbra húzta seszínű fűzőjét, és kopott díszt tűzött vörös hajába, majd lemondó sóhajjal zárta az ajtót a történet legizgalmasabb részére, ami az ágy mellett hagyott.
    Semmi kedve nem volt most a kéjsóvár férfiakhoz, de hát akarata nem a saját tulajdona volt, mióta édesapja kártyaadósság fejében a kupleráj bérlőjénél hagyta. Így, ha hívták, menni kellett.
    A vendégtérben nem kevesebb, mint öt dalia itta a vizezett lőrét és pálinkát, hangosan röhögve, mindenféle egyértelmű megjegyzésekkel illetve kollegináit.
    Éorin még nem tudta pontosan hogyan fognak eleget tenni hárman mind az öt vendég igényeinek. Első kétségbeesésének nem tudott hangot adni, mivel Avaéra, hármójuk közül a legidősebb kéjnő amint meglátta, azonnal elé ment, kacér röhögcsélés közben a keblére ölelve húgának nevezte, és Éorin bájait ecsetelve ajánlgatta vézna kis testét a vendégeknek. Éorin próbált mosolyogni, és jópofát vágni az egészhez.
    Tény és való, hogy a nővérek sokkal kerekebbek és dúsabbak voltak nálánál, aki még alig látott tizenhét telet, de nem lehetett rá panasz. Fiús, lapos teste ruganyos és ránctalan volt, amit a nővérekről nem lehet elmondani.
    Éorin szégyellősen köszöntötte a kuncsaftokat, itallal, erotikával kínálta őket, ahogy azt kellett. Ilyekor teljesen kikapcsolt, valahol egészen máshol járt, olyan volt, mint egy Éorin-szerkezet, ami magától mozog, teszi a dolgát. Egy másik életről álmodott. Az idő így gyorsabban szállt, és a lelkében sem hagyott mély nyomot semmi szó vagy tett.
    A lány mindig úgy gondolta, hogy ő nem erre hivatott, és hogy az istenek csak azért hagyják őt szenvedni, hogy megtanulja értékelni a szabadságot, amire oly hőn vágyott. Csak egy jelet kért tőlük, minden ima alkalmával. Csak egy jelet, amikor elérkezett az idő, hogy a sorsa megváltozzék.
    Eddig sem volt oda érte, de ezen az estén még inkább ingerült volt a sok tapizástól, fogdosástól, és megjegyzésektől. Talán a szerzetes ezt látta meg, talán valami mást, amikor Éorint határozottan kézen ragadva felment az emeletre. A lány a szobája felé irányította, és boldog volt, hogy nem ketten jöttek vele.
    Miután a fehér ruhába öltözött kopaszra borotvált férfi becsukta maguk mögött az ajtót, némileg kizárva a fogadó zaját, kellemes nyugalom öntötte el.
    – Nem is tudtam, hogy ilyen szerzetesek is vannak! Mármint, nem ezt akartam mondani.  Csak nem hittem, hogy ilyen helyeken is megfordul egy magadfajta szent ember.
    – Csak kísérő vagyok, semmi több.
    – Értem, és mit tehetek érted?
    – Igazából megelégszem egy kellemes beszélgetéssel. Ha van tea, akkor annak nagyon örülnék. Nem tűnsz olyannak, mint a két másik nő.
    – Nem is vagyok olyan – húzta ki magát büszkén a lány.
    – Reméltem. Mit olvasol? – biccentett az asztalon hagyott könyvre a férfi, de csak a témát akarta kerülni. Látott valamit a lányon, és remélte, nem csal a szeme. A sors jele izzott a halovány aurában, ami arról árulkodott, hogy ez az ember, nem erre az életre hivatott. Segíteni akart neki, magával vinni, megmutatni a Bölcseknek, hátha azok tudják olvasni az istenek írását, hiszen ő maga kevés volt még ehhez.
    – Egy mesét, valami távoli világból. A hely neve Sashtaal, és minden homok borít a tűző nap alatt. Egy szerencsés ifjú ezeregy kalandjáról szól.
    – Sasthaal végtelen, perzselő sivataga. Tudod, jártam már ott…
    Így kezdődött a beszélgetés, ami eltartott egészen hajnalig. Éorin még életében nem töltött el szórakoztatóbb éjszakát egy férfi társaságában. Észre sem vette, mikor aludt el, de a szabadságról álmodott, és arról, hogy egyszer ő is eljut a végtelen sivatagba, kacifántos kalandokba keveredik, és igazi hős lesz.
    Arról álmodott, hogy a szerzetes kivásárolja őt, megszökteti, vagy elrabolja, hogy magával vigye, mert megsajnálván a lányt, jobb jövőt szán neki.
    Arról álmodott, hogy végre lesz valaki…
    Hajnalban volt egy pillanat, ami talán hosszabbra nyújtózott, mint egy szívdobbanás. A nemrégiben még igen lármás háznép most elégedetten szuszogott, hol a hajdanvolt díszes szófán, hol valamelyik ágyban, széken, földön, vagy ahol éppen összeesett.
    Egy pillanatig, míg a felkelő nap sugarai besütöttek a szűk ablakok koszos üvegén, nyugalom volt.
    A pillanat egy hosszú és igen cifra káromkodással ért véget, amikor a ház egyik lakója felkelt, és átesett egy hideg, minden kétséget kizáróan halott testen, és ha ez nem lenne elég, a díszes páncél beleakadt az új bőr nadrágjába és felhasította azt.
    Yasshur nem szerette a reggeleket.
    Az ilyen reggeleket meg pláne. Semmi jó nem volt bennük, tompának és esetlennek érezte magát, nehezére esett kikászálódni a meleg pokrócok marasztaló öleléséből, de kötelességtudata erősebb volt. Márpedig ő volt ennek a csehónak az őre és védelmezője, a lányok támasza, az, akin a biztonság múlott. A kidobófiú.
    Nemrég még tiltott harci versenyeken vett részt, melyek valamelyik csehó pincéjében, vagy a városon kívüli erdőben kerültek megrendezésre. Nem volt kiemelkedően jó pofonosztó, de büszke volt arra, hogy ismerték a nevét – mivel az arca többnyire a felismerhetetlen volt. Legnagyobb szerencsétlenségére azok az emberek jegyezték meg a legjobban, akik miatta sok pénzt buktak. Persze erről Yasshur nem igazán tehetett, de ezek az emberek nem voltak restek a tudomására hozni, mennyire mérgesek. Yasshur megelégelte hogy egyszer a körben verik el, utána még jár pár jutalom pofon, amiért veszített, és ekkor hivatást váltott. Olyan dologba kezdett, ahol jól jött a szakmai tapasztalata és nem volt, vagy csak nagyon ritkán profi ellenfele.
    Az eleve pocsék reggelt még tetőzte a suttyomban oszló hullák apró halmaza, ami azután gyűlt, hogy diszkréten ordibálva felverte a ház még élő tagjait, létszámellenőrzés céljából. Senki sem sérült, aki számára fontos volt, csak a tegnap esti vendégek hullottak el mindegyszálig.
    – Ezeknek kampec, és a szőnyeget is dobhatjuk ki – összegezte az eseményeket álmos hangon Quaqin, a csehó ifjú ám igen ambiciózus bérlője. Hamuszőke hajába túrt, és a hullakupacot nézte.
    – Ez szívás! Most mit csináljuk? – sopánkodott Avaéra, aki igazából csak szerepelni szeretett, egyáltalán nem érdekelte mi lesz. Őt kifizették, busás borravalót kapott, amit ezek után már el sem vehetnek tőle. Leszámítva azt az összeget, amit adózás gyanánt Quaqinnek adott.
    – Jó kérdés. Először is átkutatjuk őket, hátha van náluk pénz vagy egyéb érték – kezdte reflexből a teendők felsorolását Qu, lévén ő birtokolta a főnöki pozíciót a lebujban. –   Bármi megteszi, amit el lehet adni a piacon. Gyűjtsétek a holmikat egy helyre, majd átnézem én is. Egészen megéheztem, tojás és egy kis szalonna jól esne.
    – Hogy lehetsz ilyen érzéketlen? Öt halott van a házban, és te csak a hasadra tudsz gondolni?! – torkolta le Qut fiatalabbik nővére, Dreah, aki hosszú, majdnem természetes hullámokba gubancolódott haját simogatta izgultában.
    – Szépen összefoglaltad, drága nővérem! Reggeli nélkül nem tudok gondolkodni, és ha nem tudok gondolkodni, akkor erre az egértő problémára sem találok megoldást. Márpedig ki más intézné el?! Talán te?!
    – Nem kellene a városőrséget értesíteni? – próbálkozott Éorin halkan, amikor Qu abbahagyta a szónoklatot.
    Hirtelen csönd támadt, és megvető pillantások kereszttüzében állva az ifjú kurtizán azon kezdett merengeni, hogy hosszába szeletelje a szalonnát vagy apró négyzetekre vágva pirítsa meg reggelire?
    Éorin távozott a kamra felé, összeszedte a reggeli kellékeit, majd egy szó nélkül nekiállt elkészíteni azt. Igyekezett nem gondolni a felvágott torkokra, a kifolyt vérre, az élettelen tekintetekre, és arra, hogy mindezt neki kell majd eltakarítania, mert a nővérek nem koszolják össze a kezüket. Rosszul volt a látványtól, és magától a tudattól is, de tisztában volt vele, hogy ez rajta kívül mást nem érdekel.
    Sóhajtozva sütötte a szalonnát és a tojásokat sorra, miközben rettenetesen szerencsétlennek és elveszettnek érezte magát. Mit sem hallott a többiek beszélgetéséből, és tudni sem akart az éppen aktuális hullarablásról a szomszédos szobában.
    A katonák nem sok pénzt tartottak maguknál, amit mégis azt az előző este verték el kurvákra és piára, ahogy azt illik.  Se ékszereik, se értékeik nem voltak, leszámítva a díszes páncélokat, és a fegyvereket, amik egyedül csak a csehó elhivatott őrét érdekelték. Minden perc múlásával egyre csalódottabbak lettek.
    Ezidő alatt Qu, aki álmosan pislogva az egyik fotelban ücsörögve nézte a többieket, átgondolta, hogy mi történt valójában, és pontosan tudta, hogy ebből nagy gond lesz, ha bárki megtudja.
    Már így sem volt közkedvelt mintapolgár, de ez az öt halott ember nem dobott volna a hírnevén. Nem csak magát, de a családját – ami az őt körülvevő négy emberből állt – is magával vitte volna a bitóra.
    Lassan beindultak a fogaskerekek a fejében, és máris terveket szőtt, miként szabaduljanak meg a hulláktól, és hagyják el a várost örökre, mert más megoldás nincs.
    Yasshur találta meg a kemény bőrhengert, benne a papírt, amit azonnal átadott Qunak szemrevételezés céljából. Qu csak hümmögött és bólogatott, mint műértő írástudó, és lassan egy kockázatos, de kivitelezhető terv kezdett körvonalazódni a fejében.
    Lélegzetvisszafojtva várták, hogy főnökük kinyissa a száját, és elmondja mi állt a papíron, amikor Éorin jelezte, hogy elkészült a reggeli és megterített a konyhában. Aki szeretne enni, fáradjon át oda. Qu a térdére csapott, felállt, és átsétált és jókedvűen tömte magába a falatokat egymás után.
    – Megtaláltam a megoldást a legtöbb problémánkra – kezdett bele a monológba – ehhez nem kell több, mint egy kis vállalkozó szellem. Beláthatjátok ti is, hogy öt hullát nem tudunk kimagyarázni sehogy sem, főleg, hogy minden nyom ide vezet, és itt mindenféle bizonyítékot találnak arra, hogy mi végeztünk ezekkel az emberekkel. Még akkor is, ha semmi ilyet nem tettünk. Már így is utálnak itt minket, a költségeket nem tudjuk fizetni, és ha lehetőség nyílik egy jobb életre, meg kell ragadnunk!
    – Én nem akarok itt hagyni semmit – szúrta be a mondanivaló végére Dreah, de senki sem figyelt rá.
    – Persze hogy nem! De nincs más választásod! Vállalod a kötelet egy olyan dologért, amit meg sem tettél? Mert én nem szívesen, de ha maradni akarsz, nem bánom.  Magunkra öltjük a páncélokat, miután Éorin kipucolta őket, és elmegyünk innen. Északra. Raddawanban majd lepattanunk nyugatra, azon a vidéken már nem fognak keresni minket.
    – Nem mellesleg az is kész csoda lesz, ha életben maradunk… - morogta Éorin, aki apjától, és a földjükön áthaladó vándoroktól rengeteg történetet hallott a nyugati vidékről és lakóiról. – Miért nem megyünk egyszerűen keletre kitérő nélkül, a Saskarom szoroson át. Ha szerencsénk van, addig nem veszik észre a hullákat, minket meg az egyenruha miatt nem ismernek majd meg – vetett fel Éorin a szerinte logikusabb verziót.
    – Azért drágám, mert ott többen ismernek engem, mint Uurban.
    – Téged.
    – Velem együtt titeket is.
    – Csuklya.
    – Milyen csuklya?
    – Csuklyát húzol, mi meg fedezünk. Valaki kidobja a mellét véletlenül, és nem szólnak, nehogy…
    – Éorin! Elég legyen! Ha kíváncsi vagyok a hülyeségedre, majd megkérdezlek, de egyelőre még én vagyok a főnök. Szóval, kuss! Nem megyünk nyugatra. Egyelőre. A kikötőben elkötünk egy megfelelően nagy hajót, mivel a lovakat is visszük, a francnak van kedve gyalogolni, lecsorgunk egy darabon, és irány Raddawan. Ez a terv – csapott a csehó bérlője az asztalra, és ezennel lezártnak tekintette a vitát.
    Qu akarata ellenére mély nosztalgiába süllyedt a régi időkről, a gondtalan ifjúságról, az átmulatott éjszakákról, nőkről és sok érméről, amit hol nyert, hol elveszített. Eh, de szép is volt az élet – sóhajtotta.
    Egészed addig, míg édesapja elhalálozott egy hideg téli éjszakán, és onnantól ő lett a család feje. Örökölte a bérleti jogot és két vénlány nővérét, de semmi egyebet.
    Két nővére senkinek sem kellett feleségnek, és mivel megszabadulni nem tudott tőlük, így munkára fogta őket, és átalakították a kétszintes házat lebujjá. Így lett a bordélyház kis családi vállalkozás.
    Yasshur, ekkor jelentkezett kidobófiúnak a csehóba, hiszen a biztonság fontos volt mindenütt, és mivel Qu ismerte már, mert veszített rajta pár pengő érmét a bunyókon, ezért úgy gondolta, hogy Yasshur törleszthet neki egy kis munkával. Persze végleg maradt, és néha még pénzt is kapott, de szállást és kosztot mindenképpen.
    Azóta elválaszthatatlanok négyen. Jóban, rosszban, gazdagságban, de főleg szegénységben és nemi betegségben. Annak ellenére, hogy elszakíthatatlan, elemi erő kötötte őket egymáshoz, most egy pillanatra mégis megkérdőjelezték magukban – csakis magukban – Qu elméjének épséget. De végül csak bólogattak, és biztosították egymást arról, hogy együtt végigcsinálják, bármi legyen is az, amiről a főnök hadovál.
    És hogy Éorin mit akart? Az senkit sem érdekelt. Olyan természetes volt már, hogy ott van, megcsinál mindent, amit mondanak neki, nem szól vissza, nem fecseg, nem hangoskodik. Fel sem tűnt senkinek hogy már vérmaszatosan a padlót súrolja a hullák körül, és az elhangzott terv alapján a szökését tervezi, fontolgatja, forgatja az édes kis fejében.
    Az eredeti ötletben szerepelt mindenféle akciójelenet, míg az idő múlásával a terv inkább a hatékonyság, és egyszerűen kivitelezhetőség felé redukálódott. Markold fel a pénzt és fuss alapon csak a megfelelő pillanatra várt.
    Egyedül Yasshur ment oda hozzá segíteni a holttesteket arrébb húzni, leszedni a páncélt, az épen és tisztán maradt ruhadarabokat, közben néha bíztatólag Éorinra mosolygott, de a lány nem vette észre. Valahol egészen másutt járt. A szabadság illatát érezte beszökni a nyitott ablakon.
    – Te pöcs! Ne nyisd ki az ablakot! Még meglátja valaki a vendégeinket! Amúgy is, kapjátok össze magatokat, sietni kell, a fickókat holnapra várják a találkahelyre, ami innen nem olyan vészesen messze van, de rá kell készülni a szerepre, és még ma elindulni!
    Lassan szállt a nap a látóhatár felé, mire sikerült ráncba szednie magát a kis csapatnak. A páncélokkal nem volt sok gond, simán sikerült új gazdát találni mindnek, és felvenni.
    A probléma a viselőknél kezdődött. Yasshur végignézvén szedett-vedett csapaton csak a fejét ingatta. Lerítt róluk, hogy nem harcosok, az meg pláne, hogy semmi közül a lovagokhoz.
    Pontosan úgy néztek ki, mint a harci díszbe gyömöszölt kurvák, akik egy habókos megrendelő óhaját kívánják teljesíteni.
    Egyedül Éorinon mutatott valahogy a könnyű, fehér ruha, amit az apró termetű szerzetes hordott. Éorin borzongott, hogy azt a ruhát kellett felvennie, amit a szimpatikus férfi viselt. Az, aki emberként kezelte, nem holmi használati tárgynak.
    Egyedül az volt furcsa neki, hogy a szolid vászonruha alatt, volt egy másik öltözet is, amit az előbbi tökéletesen láthatatlanra rejtett. Igaz nem teljes, de éppen elég. A sötét bőrszerelés, ezer kis késsel, kötéllel, álkulcsokkal, rejtett és furcsa dolgokkal. A legtöbbjükről azt sem tudták mire lehet használni, de a felszerelést mintha ráöntötték volna a lánykára, így nem is gondolkodtak rajta. Még jól jöhet – mondogatták, miközben felszerelték Éorinre.
    – Ez így nem lesz jó – bökte ki végül Yasshur.
    – Mármint mi?
    – Ez az egész! Nem látszunk annak, aminek kéne.
    – Nem is érzem magam… ennek! A nők nem szoktak lovagok lenni! – nyafogott Dreah, miközben szőke haját dobálta egyik válláról a másikra. – Ez olyan pasis dolog. Senki sem veszi be ezt a hülyeséget!
    – Pedig jó lesz, ha hozzászoksz! Méghozzá igen hamar. Ha miattad bukunk le, kitekerem a nyakad! – bíztatta testvérhez méltón Qu a nővérét, miközben felé rázta az öklét.
    – Nekem jó ez a gönc, igazán erősnek érzem magam benne – jegyezte meg Avaéra, aki nagyon élvezte mindig is a jelmezbe öltözést. Összességében illett hozzá a ruha, de valami még nem stimmelt. Hosszas gondolkodás után Éorin szólalt meg olyan halkan, hogy lehetőleg meg se hallják.
    – Be kellene fonni a haját. – És milyen igaza volt! Azonnal parancsba is kapta, hogy tegye meg, amit az imént csak javasolt. Pár perc múlva Avaéra úgy festett, mint egy északi harcos királynő. Csupán az nem illett a képbe, hogy a többieken is ugyanolyan ruha volt.
    – Rendben – folytatta Yasshur, immár Avaérához beszélve –, igyekezz marcona és rettenthetetlen harcosnak látszani, de ne játszd túl – majd átgondolva a dolgot még hozzátette – ha lehet ne is beszélj, csak nézz magad elé.
    Avaéra bólogatott, mindent értett, bár Yasshur és a többiek ebben nem voltak annyira biztosak.
    A kupleráj rettenthetetlen őre főnöke elé lépett, egy pillanatra visszatartotta a levegőt, majd feltette a nagy kérdést.
    – Qu, te hogy érezd magad a ruhádban?
    – Nem tudom. Nehéz. Alig birok mozogni benne.
    – Nem harcolni megyünk, leginkább gyalogolni, vagy lovagolni kell majd benne.
    – Igaz, de nem is tudom, mi van, ha lesz valami bunyó? És honnan szerzünk lovakat?
    – Qu, csak egy pár napig leszünk lovagok, utána nem, fogadd el, hiszen a te ötleted volt. Nem mellesleg lovon jöttek az arcok, kinn parkolták le őket. Még megvannak.
    – Ahhoz képest, hogy az én ötletem, szépen átvetted a vezető szerepét.
    – Ne kicsinyeskedj már! Én vagyok az egyetlen tapasztalt harcos-féle a bandában. Nézz már körbe!
    Qu megtette, végigmérte a többieket, és bólintott. Azt mindenképpen el kellett ismernie, hogy Yasshur a legtapasztaltabb kocsmai bunyós. De hogy harcos?! Azt azért nem!
    Viszont a ruha azzá tette. Mintha bele született volna ebbe a komor, módjával díszített páncélba. Nem csak eljátszotta, de büszkén viselte is a holmit. Qut kicsit átjárta a féltékenység barátja magabiztosságát látva, és erőt vett magán. Megpróbálta belerázódni a szerepébe. Kihúzta magát, kidüllesztette a mellkasát, mindemellett próbált laza maradni.
    – Menni fog ez látod! – paskolta meg barátja vállát Yasshur látván az igyekezetet. – Példát vehet a főnökről mindenki!
    – Te figyelj – kezdte halkan Qu –, jó lenne, hogy amíg ez az művelet tart, te játszanád a főnököt. Persze csak játszanád, én maradok a vezető, de te most jobban annak látszol, érted?
    – Értem persze. Eljátsszuk. Tiszta sor.
    – De utána már nem, utána megint én…
    – Ne aggódj, Kocka, nem török a trónodra – Yasshur direkt használta Qu gúnynevét, amit az említett a szerencsejáték szenvedélye miatt kapott.
    Qu is előlépett végignézett a kis csapaton, és elégedett volt. Ő nem azt látta, amit Yasshur.
    – Nos, akár indulhatunk is, nem? – vetette fel Qu bátran, de ötletét nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel. – Ne csináljátok már, ez egy igazi nagy kaland lesz, élvezitek majd, hidd el. Ráadásul életben maradunk, és új életet kezdünk! Ránk fér.
    A falnál szobrozó hullákra mutatott, és mindenki tudta, hogy nem úsznák meg, ha valaki megtalálná őket. Egyesek akaratlanul is a torkukhoz nyúltak, mintha már szorulna rajta a kötél…
    – Igazad van, csak legyünk rajta minél előbb túl.
    Ez volt a végszó, az újdonsült kalandozó csapat kivonult a bordélyházból, és egy pillanatig – amíg Éorin bezárta az ajtót – sütkéreztek a délutáni nap fényében.

Folyt köv.